„Nem vagyok rá méltó, hogy hajlékomba jöjj…”
Ez az ismerős mondat hallatta velem hajnaltájt az üzenetet, amit most íly módon adok át. Lehet, hogy megint kiüti a biztosítékot egyeseknél, de hát talán az is a cél. Hogy felismerjük, hogy mögé lássunk a dolgoknak. Hogy ne hagyjuk a megvezettetést, még ha az a tisztának és tutinak hitt vallásból is jön.
Kibontom gondolataim rózsáját, hálát adva érte. Na de kinek is?
Innen indulunk.
Istennek? Na de hol lakik az ÚrIsten… Talán a templomokban? Talán a bálványokban, szobrokban? Talán a szentírásban, papok által?
Egyszóval, valahol teljesen máshol? És fohászkodtunk? Kifelé? És mondtuk a szánkba rágott mantrát:
„Nem vagyok rá méltó, hogy hajlékomba jöjj…”
Még ez is! Jesszus!
Nem is kell, hogy bejöjjön a magunk hajlékába és nem is tud az, ami már eleve bent van! Nem léteznénk nem is élhetnénk isteni MAG-unk nélkül.
„Nem vagyok rá méltó, hogy hajlékomba jöjj…”
Nem csak a vallás terel el saját MAGunktól, elterelnek más hitrendszerek is, elég, ha csak a családi múltunkat nézzük, vagy a politikai szédítést, a hazugságokat és más egyebeket.
Ám ha az ember tisztában van saját MAGával, ISTENI természetével, akkor az van, amit eredendően a saját lelke sugall. Az jó neki az a tuti!
Ám ahhoz, hogy meghalld lelked szavát befelé kell fókuszálni, nehogy a külső zavaró, magad figyelméről elterelő hadműveletek elhallgattassák a belső hangod.
Mindenek felett pedig megtisztelem azokat, akik egy külső Istenben hisznek és várják a megváltás életről életre. Még azokat is megtisztelem, akik ateisták, akik gyűlölködnek és kifelé mutogatnak.
Elfogadom azokat a dolgokat, amikben hisznek, ahogyan vannak, mert tudom ez az életük is csak egy a sok közül.
Egy élet, egy állomás az öntudatra ébredés útján, mely során fokozatosan ébrednek fel ezeréves csipkerózsika álmukból.
Ám ezen az állomáson is vannak segítők, információk – kinek-kinek hite és lelke szerint.
Jó utat!