A madárfióka a fészek peremén ácsorgott. Kis pihéi reszkettek a félelemtől. Alatta a mélység felette a kék ég. Szülei folyton magára hagyták. Hol eledelért, hol meg bulizni mentek. A fióka azonban szárnyalni szeretett volna. Ám a babyszárnyak gyengécskének bizonyultak így hát csak kétségbeesetten vergődött. Utálta az esőt, a vihart és amikor hétágra sütött a nap még azt is. Elkeseredettnek, elhagyatottnak érezte magát.
Aztán egy reggel szülei repülni tanították. Megmutatták hogyan kell azt csinálni. De szegény fióka nem bízott már semmiben és senkiben még magában sem. Lassacskán feladta.
Egy idő után azonban elege lett. Elég volt! Kiáltott fel. Erre a szívecskéje megdobbant… Olyan erősen, hogy annak erejétől majdnem kipottyant. Érezte valami rendkívüli történik. Figyelte ahogyan az a valami a szívéből kiáramlik. Megérezte /ön/ MAG-ának erejét ami lassacskán minden egyes porcikáját feltöltötte. Tollacskái reszketni kezdtek, de nem a félelemtől remegett ez valami más volt. Teste egyre hevesebben lüktetett azt érezte még a szemben lévő hegyet is képes most azonnal berepülni. Életerőenergiája az egekbe szökkent. Már nem a mélységet látta maga alatt, hanem a végtelen lehetőségeket.
Lerázta magáról a bánatnak porát szárnyait kiterjesztve belevetette magát az ismeretlenbe. Tudok repülni! Tudom irányítani, tudok gyorsulni lassítani és tudok megállni és amikor akarom képes vagyok újra meg újra szárnyakat bontani! Csipogta rendületlenül.
A fióka már nem volt többé fióka. Mert valamit felismert.