Lélekkísérő Egyéb Leépülés-felépülés

Leépülés-felépülés

 

 

A minap kicsúszott a számon valami, ami akár helyénvaló is lehet mivel véletlenek nincsenek. Kegyeleti búcsúztatóként az érintettekkel konzultáltam. Egy családban meghalt az egykori családfő ám a temetésre még várni kell a megszületendő unoka miatt. Nos szó szót követ egyszer csak mondám: hát ők most együtt vannak a papa ott… ahol a picike még… A megdöbbent tekinteteket látva folytattam. A más világ az, ahonnan jövünk és ahová távozunk. Ott vannak a holtlelkek akik pihennek és azok a lelkek is akik leszületnek. 

A témát mint általában most is álmomban kaptam. Leépülés-felépülés. Hogy is van ez?

Hogy is állunk a halállal? Általában tabuként. Félelemmel fordulunk mindenhez, ami haláli. Ezt tapasztalom. Meg is értem, hiszen az élet és a halál misztériumával legtöbben nincsenek is tisztában. Bár a túlvilági életet illetően innen-onnan meg van a sejtelem, mégis amiről nem beszélünk azt nincs – alapon elutasítjuk az elmúlással kapcsolatos lényeges dolgokat.

“Az öregséggel az idő múlásával a szervezet leépül” – ez a hivatalos mantra. Meg az, hogy ennyi meg annyi évesek vagyunk hiszen látjuk és hogy itt fáj meg ott fáj és hogy betegségek jönnek és ennek így kell lennie, mert az öregség ezzel jár. Punktum.

Ebben a tudatban biztos így van és a fájdalmas leépülés garantált. Az elmúlás az meg fog történni na de hogyan és miképp arra viszont időben gyúrni kell…

Lehet méltósággal és az önmagunk iránti szeretetteljes gyengédséggel megélni életünk alkonyát. Sokat számít az hogy mit teszünk meg ezért. Teszünk e valamit  testünk lelkünk karbantartásával azért, hogy jobb-lét állapotba kerüljünk de még itt túlpart innenső felén s majd amikor eljön az ideje a jobban-lét állapotában  szenderülhessünk jobb-létre. 

És itt vonnék párhuzamot. Mert a leépüléssel egyidejűleg felépülés folyik.  Tekintetünk  az ég felé irányul a magasabb világok felé arra, ahonnét jöttünk és ahová távozunk. Lassan felszületünk oda, ahonnét egykor leszülettünk. Az idősödéssel az embernek korából, helyzetéből adódóan egyre több ideje adódna egyedül lenni. Egyedül ám mégsem magányosan. Megadatik számára az amire egész életében vágyott – összhangba, harmóniába  kerülni önMAGával egy húron rezegni, pendülni a lelkével. A magány csendjébe elmerengve emlékezhetne igazi önvalójára, megérthetné az élet folytonosságát azt, hogy nincs is halál. S miután rendezi a „belügyeket” – belső békére lel – felépül – erre mondjuk azt, hogy megboldogul de még itt ebben az életében /ez látszódik is az arcon – kinél előbb – kinél később/, s majd amikor eljön az idő átkél.

Nem hal meg… az élet megy tovább csak egy másik síkon.

S hogy mi van azokkal akik időnek előtte húnynak el, akiknek nem állt módjukban az átkelésre felkészülni? Nos ők sincsenek egyedül, mert a szellemi segítők, akik erre hivatottak… őket sem hagyják magukra… 

S ha mindez még nem lenne elég a méltó búcsú, az elhunyt magasztalása, a tiszteletteljes szertartás is megteszi a magáét…

 

 

 

 

 

 

 

 

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

MegengedésMegengedés

  Vajon megengedem e magamnak azt, hogy boldog legyek…. Megengedem e magamnak azt, hogy azt tehessem, amit a belső hangom sugall… Mégis valahonnan utasításokra, parancsokra várok? Ha azt teljesítem akkor

Egyéb