Vajon megengedem e magamnak azt, hogy boldog legyek…. Megengedem e magamnak azt, hogy azt tehessem, amit a belső hangom sugall… Mégis valahonnan utasításokra, parancsokra várok? Ha azt teljesítem akkor szerethető vagyok és elfogadnak? Ez a kód? A belém nevelt program? S ha vágyaim beteljesítő szándékának teret adok az vajon bűntudatot ébreszt e? Hogy fontos vagyok magamnak? Ezeken a kérdéseken rágódtam.
Arra jöttem rá, hogy ez függőség lehet. Kapcsolatfüggőség, szeretetfüggőség olyan kötelék lehet, amely családból indul. A gyermek a szeretetért képes beáldozni saját magát. Mert fontosabb a szüleinek boldogsága a sajátjáénál. Mert azt hiszi ha megboldogítja szüleit, vagy meggyógyítja őket sokszor a saját erején felül is, akkor talán ha ők jól vannak akkor talán látják majd a gyermeküket talán akkor jut idő rá, jut rá elegendő figyelem egy két kedves szó, jut rá szeretet… És talán akkor a gyermek érezhetné végre, hogy szerethető, hogy fontos és értékes.
Ám addig végrehajtja az utasításokat: moss fel, takaríts ki, főzzél, menj el a boltba, ezt húzd fel, ne csináld, írd le százszor azt hogy… Hát ez borzasztó. A gyermek szépen megtanul engedelmeskedni, mert különben nahát! Közben meg várja a dicséretet az elismerést na azt várhatja… még a haláluk után is tán arra vár…?
Aztán ahogy felnőtt az önazonossága, önbecsülése nulla. Cserébe, hogy valamiképp mégis legyen valaki – személyiségproblémáival kivívja a „láthatóságot”…
Ha körül nézek azt látom máshol is ez megy. A média tele van „jóakaratú” emberekkel, programokkal. Felszólító üzemmóddal: ezt egyél ezt igyál, engedd el, hogyan teremts pénzt, dolgozz magadon.. szóval az utasítások… hogyan is kellene megfelelni, hogyan is kéne jónak lenni. Borzasztó.
Egyik sem tetszik. Hol van benne az Ember? A finomság, az inspiráló, támogató, megértő, elfogadó, elvárás nélküli emberek, közösségek? Nincs olyan. Mind látszat hókusz-pókusz. Nem visz beljebb.
Az ember ha megismerné önMAGát, az identitását, talán rájönne arra, hogy több mint ember, s talán képessé is válna megengedni MAGának – hogy ne a parancsolatok, hanem saját magának a szívhangja vezesse a helyes irányba -helyes tettekre sarkalva. Ekkor a megengedést már nem a régi programok nehéz energiái járják át, hanem egy sokkal könnyebb valami, ami égi, ami az isteni vezettetés… ami a természetes.
Anna barátnőm azt még hozzáfűzi, hogy az embernek tényleg MAGán kell dolgoznia, de nem szükségszerűen MAGányosan, sőt! Az önismeret nem szerezhető meg, ha egy barlangban ülsz remeteként. Minden helyzetben (és minden szinten) megtalálható a segítség. Fontos, hogy ha eljön az ideje, ne féljünk segítséget keresni!
Szóval most megengedtem magamnak azt, hogy hangot adjak magvas gondolataimnak.
Köszönöm szépen ha elolvassátok és megengeditek magatoknak azt amit ezek a gondolatok megérintenek bennetek..