Ma reggel … megütötte fülemet a hang… NŐNAP van!
A hangzása ahogyan én e kijelentést hallani véltem fájó sebeket tépett fel. Rendkívüli érzékenységemnek köszönhetően a nőket érő méltatlanságok bugyrai rajtam keresztül kifakadtak.
Elsőre a szocializmus ideje alatti nőnapok jutottak eszembe. A nőket éltető és megtisztelő egyetlen nap az évben. Mert a többi nap nem arról szólt. Mert a nőket nem egyenrangúként kezelték.
Aztán eszembe jutott az is, hogy a nők miként voltak a nőiességgel. Hogyan élhették meg a múltban az érzéseiket, a gyengédséget és legfőképpen hogyan tudtak szeretni? Amikor a túlélés miatt erősnek kellett lenni… Amikor kussban kellett lenni, amikor kihasználták, bántották őket.
Úgy vélem a NŐ a család lelke. Több gyengédségre pihenésre lenne szüksége, hogy önmagába tekintve rendbe tehesse a „belügyeket” régit és újat. S aztán mint a Főnix aki elégette magában amit ki kellett égetnie – érzelmi fájdalmakat – lerázva magáról a múlt hamvait újjászületve ismét kifelé áraszthatja szerető figyelmét és odaadó gondoskodását. Így működik és ciklikusan.
Eszembe jutott még az is hogy talán jobb lett volna fiúnak születni. Mert a régi kód szerint a férfiak életre valóbbak. Meg ugye általában az apák fiús apákká akarnának lenni, mert az olyan derék dolog. Vagy ki tudja mi miatt. Ezer oka lehet.
A lényeget látván azt hiszem nekünk nőknek is nehéz lehet elhitetni magukkal azt, hogy nőnek lenni jó.
Rendkívüli érzékenységemet viszont múltam hamvainak köszönhetem. Főnixé váltam. Büszke vagyok magamra, arra az útra amit járok és arra, hogy NŐ vagyok. Olyan tapasztalati erővel, ami képes a lelki sebek gyógyítására. Főnix stúdiómban facilitálok.
Az illusztáció az egyik selyemképem. Megvásárolható.