Van egy kedves ismerősöm, aki Indonéziában élt egy darabig. Ő mesélte azt, hogy boldogan élt ott és könnyedén. Még a mindennapi teendők ellenére is. Az emberek kedvesen mosolyognak egymásra. Szívélyesek, jókedvűek. Itthon meg a csupa gondterhelt, megfáradt tekintet az, amit lát… S hogy miért jött vissza mégis? Magánügy.
Hol van az emberek életszeretete, honnan jön az életöröm?
Vajon hol van a boldogság, a megelégedettség arca?
Talán még mindig az a hit járja, hogy a külső dolgok, a körülmények tesznek minket boldoggá? Talán a belénk kódolódott szenvedésprogram működtet?
Magamnak is bőven volt alkalom vizsgálódni ez-ügyben saját boldogtalanságom okán. Vizsgálódni a saját családrendszeremben, a vallási hitrendszerek lélekromboló dogmáiban s az élet számos életterületeit tekintve is több módon.
Arra jutottam, hogy bizony-bizony a külső dolgok, a körülmények, a családi dolgok, a munkahelyi élmények, még a történelmi, politikai helyzet is eléggé nagy hatással van az életérzésre. Ám azon változtatni vagy kissé jobbá tenni, azért csakis mi magunk tehetünk. Megboldogulni nem csak a halállal lehet …. mert ott valóban megtörténik …. már a való életben is elérhető.
Következzék hát a recept, ami talán valakinek hat, valakinek meg nem. Pont úgy, ahogy az életben a gyógyszerek, vagy mint a sütireceptek. Próba, szerencse! Következzék egy kis lélektan, amit vagy elhisznek, vagy nem!
A lélek alapvető természete az öröm, a boldogság. E-miatt látható eltávozáskor az a földön túli szépség az orcán. Az elhunyt megboldogul, mivel leteszi földi terhét… felébred… ráébred arra, hogy nincs is halál …
Mi lenne, ha azzal a tudattal néznénk ki a fejünkből, hogy a jól-létünk, az életérzésünk, a saját boldogságunk az, az alapvető sajátosságunk.
Mi lenne, ha azzal a tudattal néznénk ki a fejünkből, hogy az életszeretetünk sugárzóan hat.
Mert bizony hat. Hat azokra, akiknek az szükséges. Kicsit megtölti, talán pont annyira, hogy kapcsolódni tudjon önMAGához és saját forrásából ihassék azután…