Sokan tudni vélik azt, hogy van lelkük.
Sokan meg nem is hallottak róla.
Sokszor érzi az ember – valami mozgatja, valami meg időnként megállítja.
Sokszor fülel, s befelé hallgat.
Van, aki megérti, hogy a válasz nem kint van.
S van, aki nem is kérdez, létét nem kutatja.
Ám azt bizonyosan mindenki tudhatja, hogy lélegzik, de, azt nem, hogy azt bizony nem ő akarja.
Ritmusban ki és ritmusban be.
A lélek a lélegzettel keringőre hívja.
Így lesz a lélek-zet a léleknek dóga…
Ezt a kis versikét egyáltalán nem terveztem. Ahogy elkezdtem pötyögni, kijött MAGától. Eredeti elképzelésem az volt, hogy a lélekről írjak alapvető tudnivalókat, mivel azt tapasztalom, hogy a nagy sokaságnak fogalma sincs arról, hogy „lelkesek”.
Hosszú idő telt el a legutóbbi írásom óta. Óvatosabb, együttérzőbb és még megértőbb lettem látván hogy mi is zajlik körülöttünk, bennünk. Időnként beszippantani készült az a nyomasztó hangulat, amit a sokaság lélegzik ki magából és terjeszti az éterben a „jó kedvet”. Nagyon oda kellett figyelnem és tudatosnak lennem, hogy mit is lélegzek be…
Az idén 10 éve, hogy kegyeleti búcsúztatóként a gyakorlatban is varázsoljak. A kimondott szónak teremtő ereje van. Bizony. Szavaim a lelkemből szólnak, szívemből fakadóan, így felhangoló felemelő érzések tölthetnek…
Talán, hogy mindkét oldalon megnyugvás legyen és béke és elfogadás és megbocsájtás. Talán aztán jöhet a továbblépés – mindkét oldalon. Talán ezért vagyok lélekkísérő. Mindkét oldalon.