Élet-Halál. Saját meglátásaim szerint az egyéni léleknek egy élet alatt ritkán adatik meg olyan intenzív fejlődést produkálnia ami önvalójára ébreszthetné.
Sok-sok élet, tengernyi tapasztalat árán juthat egyre közelebb ahhoz, amikor a lélek már olyan életbe testesül, ami tudatosabb életre hívta, ahol már egyre inkább tudja, egy kő sem kerül elé hiába.
Ilyen ér telemben, nincs is halál. Amikor eljön az idő, a lélek leveti ruháját a testet. Beteljesítette az életbeli sorsát, úgy ahogy tudta, s készül a következőre elfelejtve majd a régit, újabb kihívások elé néz.
A halállal végre pihenőre térhet a lélek, hiszen élete nehéz és küzdelmes volt.
Ám nagyon nem mindegy milyen lelkülettel hagyja itt az e világot. Őseink a régi hagyományoknak megfelelően tökéletesen felkészítették a távozót a nagy útra. „Lélektornyot” építettek, MAGasztalták, MAGasba emelték, hogy minél könnyebben térhessen majd meg a teremtőhöz.
/Még annak ellenére is megtették, ha a haldokló éltében nem volt egy szent…/
Imádkoztak, énekeltek, sírtak, örültek. Méltóképpen eltemették.
Aztán halotti tort tartottak ünnepeltek, mert tudták végre hazaért.
Az eltávozott és az itt maradott békére lelt, az élet megy tovább. Kinek itt, kinek ott…
/Ősi tanítások szerint amilyen a haldokló lelkülete a távozáskor, azon lelkületnek megfelelő testet ölt a következőhöz…/