Egyszer csak, ahogy belenézel a tükörbe, egy idősebb arcot látsz. Látod a megváltozott tested, érzed, mozdulataid lelassultak. Úristen! Ez meg ki a csoda? Mi történt, hogy történt? Megrezzen benned a félelem. Eszedbe jutnak elhunyt szüleid, akiket elkísértél egykor a „kapuig”, látva szenvedésüket, az öreg kor kínjait, miközben majd megszakadt értük a szíved. Eszedbe jut az is, amikor erődön felül segítetted, kímélted, óvtad őket a megpróbáltatásokban. S most azzal szembesülsz, hogy az idő benned is nyomot hagyott.
Félsz, hogy mi lesz, félsz az egyedülléttől, már előre rettegsz attól, hogy elfoglaltság híján halálra unod magad. Már látod magad az SzTK .-ban, ahogy órákat töltesz a rettegéssel, meg a várakozással. Napra nap, hétre hét jön, vársz valami csodát, hátha jön valami jó, valami izgalmas. Ha van rá késztetésed, keresel közösségeket, ahol eltöltesz némi időt, ahol némi örömet érezhetsz, hogy meghallgatnak, hogy van kivel elbeszélgetni, de aztán hazatérve megint csak a hiányérzet fogad.
Sokat hallani arról, hogy nyugdíjba vonulás után pár évvel meghal az illető, mert nem leli tovább élete értelmét. Külső tevékenységek ideig-óráig kielégítik szükségleteit, ám azt érzi, haszontalan, már senkinek sem kell. Aktív korában teljesítményei alapján becsülték meg munkáját, azért kapott fizetést. Ahhoz szokott, hogy tenni kell az elismerésért. Hogy csak akkor szerethető, csak akkor értékes. Párja, gyermekei, unokái, s népes családja szeretettel veszi körbe, a velük eltöltött idő megérleli benne a bölcs gondolatokat. A háttérből finom szerető gondolatokkal töltögeti, táplálgatja őket.
Az aktív élettől való visszavonulás nem az értéktelenség mérőfoka. Sőt! Óriási lehetőségként kellene felfogni, mivel hogy végre megadatott az idő a valóban értékálló dolgokkal foglalkozni. Elmélyedni az örök igazságban, megérteni helyünket a létkerék forgásában, hiszen most van idő keresni, a miérteket kutatni.
Eljött az idő megismerni a lélek útját. Már nem zavarnak a külső körülmények. Lassan elhunynak mellőlünk szeretteink, ismerőseink. Ám az elvesztésüket nem veszteségként éljük meg, mert már tudjuk, sose halunk meg! Ám a gyászt méltósággal megéljük. Elgyászoljuk őket, elgyászoljuk a fiatalságunkat, meg az életünket, hogy majd helyette amolyan főnixesen belélegezhessük az örök élet eszenciáját.