A minap bevillant egy mondat: én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem. Láttam magamat, ahogy kislányként kántálom ezt a mantrát a nagymamám oldalán, a templomban, miközben ököllel csapkodom be ezeket a szavakat a szívembe …valahol a szegycsont tájékán… ahogy a felnőttektől láttam mise alatt.
Belém verették, bűnös vagyok. Ezt a terhet aztán halmozottan hordoztam egészen idáig. A bűntudat szégyene évtizedeken át égetett. Önismereti munkáim időről időre könnyítettek a lelkemen, de valami még irtóra nyomasztott. Aztán feljött. Ez is.
Pár évvel ezelőtt megkérdeztem a nagymamámat, aki túlzottan is vallásos volt, hogy miért kellett folyton gyónni? Megkérdeztem miért kell még most is majd száz évesen gyónnia? Mi a bűn? Rám nézett mint egy idiótára, hirtelen nem is tudott mit válaszolni, majd azt mondta „Isten nevét hiába szádra ne vedd”. Szegény nem is mert meghalni, sokáig szenvedett. Nem tudom mit hitettek el vele a hit nevében, de éreztem a félelmét. Ráadásul nem voltam képes beszélgetni vele a halálról, a halál utáni életről, mert nem akartam tiszteletlen lenni vele a saját hitrendszerét tekintve. Sajnálom.
Én megértem a vallásokat és mára már szerencsére át is látom azokat, de gondoljunk bele, milyen lélekromboló, milyen életellenes hitrendszerekkel, dogmákkal dolgoztak…a szeretet nevében. Milyen szeretet az, ami a gyerekeket az áldozati oltárnál bűnösnek nyilvánít és még büntetést is ad. Tisztelem az összes vallást, meg az egyházakat, elfogadom a létjogosultságukat, de van, amit nem.
Szóval a bűntudat. Hála Istennek, ami nem külső Isten, hanem önmagam Isteni esszenciája, megsúgta nekem azt a mondatot, amit kidolgozhattam… Nem vagyok bűnös.