Húsvét lévén megint csak az újjászületés témáját boncolgatom… a MAGam hangján szólva…
Ahogy egy kedves ismerősöm mondá: nem támadunk sehová. Sem fel sem le. Az „ezeréves” szolás-mondás, a hagyományokhoz való ragaszkodás azonban köt. Nem enged szárnyalni, mert követendő. Mivel szokás.
Kislány korom óta zsigerből éreztem meg: igaz, vagy hamis… A belső vívódások hangjait azonban lecsöndesítettem, mert a tojáshéj szűke elég biztonságérzetet nyújtott akkoriban.
Menjünk tovább. A hagyományok. Benne van a nevében. Emlékszem arra, amikor agyonünnepeltük Adyt, meg Petőfit meg az összes jeles nevest. Amiről igen, emlékezzünk is meg, na de hogy. Az ünnepek Karácsony, Húsvét, már rég elveszítette ünnepjellegét mert már nem arról szól ami…
A tömeg halad a birkanyájjal mert azt hiszi az jó neki.
Mi lenne, ha az ember a szívére, a megérzéseire hallgatna. Jézus mire is mutat a szentképeken? A szívére. Ahogy a kisherceg mondaná: “Jól csak a szívével lát az ember!”
Láttam olyan híres festőnek híres képét, ami a szívet töviskoszorúval övezve láttatta. Rosszul is lettem tőle. Láttam olyan szíves tetkót amibe nyíl hegye fúródik és csöpög belőle a vér… Jesszus! Na már most, aki megnézi az én Szív-es festményemet – az milyen érzést is kelt?
Szóval a feltámadás. Nincs olyan. Átlényegülés van. Nincs halál – átlépés van. Újjászületés van. A hosszú tél utáni mostani időszakról szól.
A befelé fordulás hosszú ideje arra volt hivatott, hogy befelé nézzünk lelkünk mélyére, hogy hallgassunk a szívünkre. Önvizsgálatot tartsunk. Így a teljes átalakulást – újjászületve, még nagyobb megértéssel és jó érzésekkel, mosollyal az arcunkon ünnepeljük.
Nem feltámadunk. Örülünk a kivirágzásunknak, az abból fakadó friss erőnek és lelkesedésnek, ami tovább lendít jelen állapotunkban és helyzetünkben.
A szép, hímes tojás tán ezt szimbolizálja. A termékenységet, az alkotó, kreatív energiát ami megszületik „kikel a tojásból”…