Magam és azt gondolom, a hozzám hasonló sokak számára rendkívüli nehézséget jelent az önmagunkba vetett hit, az önbizalom, önbecsülés. Jó sok időbe telt, míg a magam határait ki tudtam jelölni. De addig mennyi, de mennyi sértés, sértegetés, számonkérés és elbírálás sebzett. Kivérzett a lelkem, már senkiben és semmiben nem voltam képes bízni. Szeretetet koldulva hittem az ámításoknak és tettem eleget az elvárásoknak. Szépen elosztogattam magam, már azt sem tudtam fiú vagyok e vagy lány. Beteljesületlen álmaimat képzelgésnek hittem csupán. Mások szava inkább volt igaznak hitt és szent. Aztán egyszer csak föltámadt a főnix. Lerázta magáról hamvait, s szárnyait kitárva egy magasabb nézőpontból tekintett le egykori önmagára. Már látta, hogy aki bántotta, magát bántotta benne.
Hogy aki terelgette, a maga álmát akarta vele megteremteni.
A felismerés egyre könnyebbé tette, már nem húzták lefelé a nehéz érzések. Azok az érzések, amelyek eredetileg nem az övéi.
Szeretetből, vagy ki tudja miért hordozta helyettük.
Ezután minden szárnycsapása annak mágiája lett, hogy az átvett pokoli érzéseket magáról lerázza. Mégpedig oda, ahová tartozik.
Minden egyes szárnycsapással egyre könnyebb lett aztán.
Szárnyainak széttárása hívó jelként üzent a lélekrészeknek „Visszahívlak benneteket, mégpedig ide a szívembe. Most kitárom szárnyaimat, azokkal ölelő karokként fogadlak titeket: lelkem elveszett darabjai. Ide hozzám! Jöjjetek! Veletek vagyok teljes és egész.”
Az alkímia egész testét megreszkette. Sírása vulkánszerüen robbant ki belőle. Könnyei kimosták belőle a hamut. Érezte: újjászületett.
S miközben egyre magasabbra szárnyalt tudta, már senki és semmi nem tud és nem is képes álmainak útjában állni. A repülés közben számos főnixxel találkozott. Mindegyikük szemében önmagának tiszta fénylő tekintete tükröződött.
Kiteljesedett tudattal és lélekkel érezte, megérkezett. Önmagához.
“A Főnix szárnyal,nem adja fel soha
Hamvai porából támad fel újra
Álmaid reménye erővel telítsen
Hogy Te légy ezután másoknak reménye!”
