Gondolataim, megérzéseim szavakba öntése most e téma kapcsán születik. E folyamat áldott állapot pont olyan mint amikor egy gyermeket ringatunk méhünk kelyhében és amikor készen áll világra jönni megnyílik számára a születés kapuja. Az is eléggé érdekes, hogy amikor a halálról készülök írni mégis a születéssel indítok. Nem is véletlen, hiszen az első halálfélelem mint traumatikus élmény az valójában születési trauma A testet öltött lélek megéli halálát odaátról – ideátra. Épp elég születési trauma adódhat amúgy is. A nem megfelelő bábáskodást a hagyományos protokoll kőbe vésett szabályait ma már egyre inkább a támogatóbb a természetes megszületés élményét lehetővé tevő segítők és lehetőségek váltják. Igen!
Na de vissza a témához. Ugye halottakról beszélünk amikor nincsenek is halottak. Mert a lélek örök életről életre ölt életfeladatának megfelelően új testet. Nincs halál. Átváltozás van átlényegülés van. Ideátról – odaátra.
Mit siratunk kit siratunk és kit is gyászolunk akkor? Arra jöttem rá, hogy talán magunkat sajnáljuk a legjobban azt amit már nem kaphatunk meg az elhunyt szerettünktől. Amúgy meg a legnehezebb dolog az elengedés. Mert foggal, körömmel ragaszkodunk még ha rossz is volt néha de legalább biztos… A bizonytalantól mindenki fél. Az elmúlás, bárminek elveszítése azonban új helyzetet hozhat. Megtanít újra és újra felállni, olyan dolgokra lehetünk képesek amikre nem is gondoltunk volna.
Halottak napja. Persze kimentem én is a temetőbe virágot is vittem gyertyát is gyújtottam. Közben eszembe jutottak az előző életeimhez tartozóak meg a jelen életem szereplői is akiktől sokat tanulhattam és akik által lehetek az aki vagyok. Ezer hála és köszönet!